Mindig is emberekkel akartam foglalkozni. Ez így leírva közhelyes, de tényleg így van.

Kamaszkoromban háromféle képem volt majdani, felnőttkori énemről: az egyik képen megmentettem a világot. Gyermekotthont vezettem, minden árvát befogadtam, és persze jó útra térítettem vagy megkíméltem őket minden rossztól. A másik képen kellemes és hűvösen elegáns rendelőben pszichológus voltam, elismert és jónevű szakember, halk zeneszóval a háttérben. A harmadik képen négy-gyermekes édesanya voltam, zsibongó otthonnal, csupa mókával, kacagással. A három képpel csupán az volt a bajom, hogy képzeletemben csak kizárólagosan működtek; a három együtt, egyszerre számomra nem volt opció – még fejben sem, 16 évesen.

Aztán az életem kicsit máshogy alakult: habár a pszichológia iránti érdeklődésem megmaradt, nem volt elegáns rendelő lágy zenével; lett helyette iskola, kamaszok, tornacipőszag, menzakajaszagú folyosók, és sok szuper kolléga. Tanár lettem, amit nagyon szerettem, mert emberek vettek körül nap mint nap, hús-vér emberek. A világot sem mentettem meg, mert rájöttem, hogy az nem az én egyedüli felelősségem; a világnak is akarnia kell, hogy megmentsék. És lett családom, igaz, nem négy, hanem három gyerkőccel, ahol nem mindig az édes kacagás veri fel a ház csendjét.

Amit az igazi csodának élek meg az életemben, hogy a család mellett találtam meg azt a hivatást, ami igazán én vagyok, amelyben önazosonak érzem magam, és nem kell megalkudnom. A harmadik gyermekünk születése után találtam rá a mentálhigiénés képzésre, és nem tudtam, hanem éreztem, hogy ez az én utam. Hálás vagyok a férjemnek nap mint nap, hogy mellettem áll és támogat azóta is, mert ma már tudom, hogy ha nem kapjuk meg a bátorítást, megerősítést és elismerést a számunkra fontos emberektől fontos pillanatokban, akkor ez a hiány odaállhat kiteljesedésünk útjába. És aztán azt is megtapasztaltam, hogy ezekből a hiányokból fakadó igényt és vágyakat lehetséges apránként átfordítani lépésekké, lendületet adó cselekvésekké. A hiányból támadó energiát igenis be lehet fogni a változás vitorlájába.

Veronikával többek között azért működünk jól a közös munkánkban, mert sok mindenben különbözünk: én nagy álmokat álmodom, ő pedig lépésről lépésre átgondolja; nekem több, párhuzamos ötlet dolgozik az agyamban, ő pedig utánajár minden apró részletnek; én eszelős tempóban száguldok, ő pedig higgadtan megtervezi; én nem tudok elvégezni egy egyszerűbb matematikai műveletet sem, ő pedig már rég leírta az eredményt; én maximalista vagyok; ő pedig felment ez alól a teher alól (ha éppen nem stresszelem vele); én imádok írni, ő pedig inkább megtanul programozni, csak ne kelljen fogalmaznia; és ha én valamiért feladnám, ő mindig talál egy okot, miért folytassuk. Mondjuk az utóbbi fordítva is igaz…

Különbözőségeink mentén közösek a céljaink. De erről majd személyesen.:)